Ha egy író négy évtizeden át ír egy regényt, és annak végeredménye egy kábé 250 lapos, alig értelmezhető betűhalmaz, akkor joggal csodálkozhatunk el, hogy hát mégis mi az ördögöt keresett ezen a gályán negyven éven át. Nem hasonlítható a helyzet a híres, befejezetlen regénymonstrumokhoz, többek közt Joyce vagy Musil szerzeményeihez, mert egyrészt azok még torzóként is igen terjedelmesek, valamint szellemileg rendkívül jelentősek; másrészt mert a kéziratból publikált anyag olvasásakor világos lesz, hogy szándékaik szerint (A tulajdonságok nélküli ember; Finnegans Wake) amolyan világregényről volt szó, ahol a szerző által feltárt és mozgatott anyag szinte átfoghatatlan dimenziói érthetővé, mi több, már-már szükségszerűvé tették a (részleges) kudarcot. Az író önmaga roppant anyagába fulladt bele, de már a matéria puszta feltárása is rendkívüli jelentőségű. Hadd vegyem még ide Flaubert irtózatos művét: Bouvard és Pécuchet.
Rubin Szilárd most kéziratból kiadott műve nem ilyen. És még csak nem is olyan, mint Ottliktól a Buda, amelyről - bár legalább annyira lyukacsos, mint az Aprószentek - mégis világosan sejtjük, miért maradt végül töredék; érezzük, mi mozgatta az írót, mi volt számára a fontos, mit akart elmondani befejezetlen művével; ráadásul érzékeljük a narratív technikát, azt a bizonyos egységes hangot, amelyet megszólaltatni kívánt. Vagyis halljuk a kézirat zenéjét. Rubin esetében viszont semmi ilyesmit nem érzek, és alig hallok valamit. Ha feltételesen, e cikk erejéig elfogadom a szöveget Siklós Péterrel együtt közreadó Keresztesi József metaforáját, miszerint ez "egy befejezhetetlen regény árnyéka", akkor fölvethetem, hogy rendben, de míg, teszem azt, a Buda nyilvánvalóan egyetlen regény árnyéka, addig az Aprószentek legalább négy különféle regényé. És egyikről sem tudom, igazából mi akart lenni.
Kezdem azzal, hogy már a cím sem teljesíti az olvasói elvárásaimat. Az "aprószentek" aligha utalhat másra, mint a regényben ártatlanul meggyilkolt kislányokra, de ők nemigen érdeklik a szerzőt, pár közhellyel elintézi sorsukat. Ebből és egyebekből adódik, hogy elképzelésem sincs, mi volt Rubin célja, mi lehetett a belső indítéka, amikor belekezdett a munkába. Adott egy Törökszentmiklóson 1953-54-ben elkövetett gyilkosságsorozat, ez valamilyen okból megragadta a képzeletét - ennyit tudunk biztosan. A közölt szöveg alapján talán nem alaptalanul feltételezem, hogy eleinte valóban egy tényregény lebegett a szeme előtt, amolyan ekkoriban, azaz az 1960-as években divatos szociologikus riportázs. Ám ismerve Rubin nem egészen makulátlan írói-emberi erkölcsét - melyet egyébként ő maga is többször kimond különféle műveiben, interjúiban -, korántsem tartom elképzelhetetlennek, hogy első menetben valóban egyfajta szocialista realista módszerrel - és tanulsággal - akarta bemutatni egy szörnyeteg gyilkos portréját, mindenekelőtt pénzkeresési célzattal (Rubin szinte minden művét, talán kivétel az egyetlen valóban remekbe szabott munka, a Csirkejáték, valamilyen nagyon napi praktikus érdekből is írta). Vagy rokonszenvesebben: Rubin végre sikeres könyvet akart írni. Sok hely akad a szövegben, ami aláhúzhatja ezt a feltételezést. De aztán eredendően lírikus, köldöknéző alkatának megfelelően valahogy önmagát is kezdte belekeverni (talán Capote Hidegvérrel című, roppant sikeres könyve is bátorította erre?), és eközben ténylegesen egyre jobban belekeveredett. A szöveg (amelyről a kiadás alapján nem tudni, egyes darabjai melyik időszakból származnak) egyre kuszább lesz, egyre széttartóbbak a formaelvei (ha vannak ugyan ilyenek egyáltalán). Keresztesi kaleidoszkópról beszél, ám ez csak jámbor szándék, de nem Rubiné, hanem az értelmezőé. Valójában arról van szó, hogy gyakorlatilag lehetetlen egy tényregényt negyven éven át írni, hiszen közben folyamatosan távolodunk a "tényektől"; ráadásul közben alapvető politikai-történelmi változások estek a tények helyszínén, melyektől nem lehet eltekinteni. A tényregényből a megírás elhúzódó ideje alatt lassan történelmi regény lesz. Így ami megjelent, nem kaleidoszkóp, hanem egyveleg, a legkülönfélébb minőségű és irányú megindulások és megtorpanások írássá kövült emlékműve. Vagy inkább tömegsírja.
Rubin semmilyen elvárásnak, köztük a sajátjainak sem tesz eleget. A szöveg nem realista, mivel a környezetrajz és az alakok totálisan vázlatosak; valódi történet nincs, párbeszédek sincsenek - mindez mintha a lelke mélyén nem is érdekelte volna Rubint. De nem is én-regény, amelyben a szerző sorsszerűen találkozik egy tényanyaggal, és a kettő kölcsönhatása teremt esztétikai izgalmat. Kicsit ilyesmi a Hidegvérrel és Rubin könyvének távoli rokona, Krúdy A tiszaeszlári Solymosi Eszter című riportregénye (amelynek formaelve viszont valóban a kaleidoszkóp, amely révén az író félelmetes szuggesztivitással tudja érzékeltetni, hogy a különféle falusi pletykák, ártalmatlan susmusok végül hogyan szőnek meg valami égbekiáltó vádat). Nem is lélektani regény, noha vannak ilyen csírái. Nem társadalmi regény, mert ahhoz abszolút kontúrtalan. Azt gyanítom, Rubin egy idő után már nem tényregényt, hanem valamiféle Pilinszky-Dosztojevszkij-alakot és -tettet kívánt volna megalkotni Jancsó Piroska figurájával. Ismeretes a két (egyébként a szövegben is felbukkanó) szerző szinte megszállott vonzalma a nagy bűnösök, az idióták, az intézeti gyerekek, az árvák, tágabban: a megalázottak és megszomorítottak iránt. Jancsó Piroska alighanem afféle női félkegyelműként, szent bűnösként (bűnös szentként?) jelenhetett meg Rubin művészi képzeletében, tökéletesen azonosulva nagy barátja, Pilinszky János elképzeléseivel: "Mindaz, ami történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént." De ehhez a dialektikához elmélyültebb munka és nagyobb dimenziókat átfogó éleslátás szükségeltetett volna. Hogy a rendszerváltozás után ez az elgondolás még a szovjet katonák bűneit leleplező hevülettel, egy részleges justizmordot feltáró morális pátosszal is társult, az ismét a megírhatatlanság felé lökte a kéziratot, hiszen egy újabb összeférhetetlenséget (és regényesélyt) teremtett. Ha kegyetlen akarnék lenni, Rubin a maga választotta anyaggal a Goethe által leszólt dilettánsként bánt, vagyis olyan művészként, aki az erejét messze meghaladó feladatot tűz maga elé.
Persze nyilván akadnak majd olyanok, akiknek - talán művészetpszichológiai szempontból - érdekes olvasmány lesz ez a furcsa katyvasz, amelyben olykor azért éles fénnyel csillan fel Rubin jeles költői tehetsége, nyelvi ereje, erős szenzuális képzelete, rokonszenves megszállottsága. De számomra Rubin továbbra is egykönyves író marad. Ami nem alacsony rang, hiszen a nála jóval jelentősebb Ottlik Géza se volt más.
Magvető, 2012, 278 oldal, 2990 Ft
